Apám úgy gondolja, hogy nem sokra emlélszem mi történt gyerekkoromban. Viszont az emlékek nem úgy működnek, ahogy azt sokan gondolják. Van ami egy életre beleég az ember agyába...
Apám nem bevallottan alkoholista volt a 80-as években, mikor gyerek voltam. Ezt nővérem is tanúsítja, hiszen elég sok szarságot el kellett viselni (van, amiről nem beszélünk). Amiről beszélek tágabb körben, az az, hogy apám rendszeresen elvitt magával kocsmába, mikor nem tudott másra bízni. Kollegáival, haverjaival ott támasztották a pultot, én meg a padlón ülve játszottam a kis matchboxaimmal, vagy a Donald kacsás, Mickey egeres rágó matricáival szórakoztam. Sose értettem, nekem miért ott kell bent lennem, gyerekként egyedül. Utáltam azokat az összejöveteleket, ahol a társaság jó része alkoholmámorban fürdött, és alkohol gőzös leheletükkel magyaráztak gyerek arcomba. Bár ezek még viszonylag könnyű dolgok voltak, nem úgy mint mikor a négyfal között apám anyámmal művelt...
A veszekedések mindennaposak voltak, meg az is mikor egy két pofon elcsattant. Pl. vasárnapi vendégségből jöttünk haza (6-7 éves lehettem ekkoriban), szüleim spiccesen, de még elfogadható állapotban. Azt el kell mondanom, hogy ha anyám ivott is mikor velük voltam, az enyhe alkoholos befolyásoltságon kívül nem volt soha részeg, apámmal ellentétben. Szóval, előbb említett vendégségből jöttünk haza, de már az utcán összeszólalkoztak egymással. Apám dülöngélt, és ordibált anyámmal. Tőlük leszakadva előttük rohantam egész végig. Mikor hazaértünk, alighogy becsukták a bejárati ajtót, apám párat lekevert anyámnak, majd megfogta, és ruhástul bevágta a fürdőkádba, majd hidegvizes zuhanyt adott neki. Ment az oda-vissza szitkozódás, és pár óra múlva a nyugalom.
Na és amikor nem csak pofonok csattantak el... Éjszaka közepén arra ébredtem (szintén 7 éves korom körül), hogy irdatlan csörömpölés, bútor borogatás és veszekedés hallatszott a szüleim szobájából. Egyszer csak anyám berohant, felkapott az ágyból, és az erkély felé rohant velem, apám meg utánunk. Anyám kirakott az erkélyre, és mielőtt ő is kijutott volna, apám alaposan kezelésbe vette. Ököllel esett neki, közben félig kijutva az erkélyre apám az erkély ajtót rávágta. Anyám sikított, és sírt. Bömböltem a rémülettől, nem érttem mi történik. Kis idő múlva apám elment a lakásból, így anyám félkarjában kivitt a lakásból, és a ház előtti utcai fülkéből taxit hívott. Így az éjszaka kellős közepén elvitt a nagymamáékhoz (az anyjáékhoz) egy szál hálóingben, én pizsamában, és otthagyott. Az elkövetkező napokat mamáéknál töltöttem. Se anyu, se apu nem jött akkor, és tudtam hogy valami baj van, de hogy pontosan mi, azt nem. Mamáék nem mondtak semmit, én meg hogyan kérdezhettem volna? Anyu éppen el van verve? Egy héttel később jött apám, örült nekem. Arra nem emlkészem, hogy milyen volt a nagyszüleim és apám viszonya akkor (nagyapám teljes nyugalomban lehetett, egy agyvérzés miatt nem nagyon volt kommunikáció képes). Apám elvitt haza, de anyám nem volt otthon. Eljött a másik nagymamám vidékről, és pár hétig nálunk volt. Kiderült, anyám kórházban van. Csak később, pár évre rá tudtam meg nővéremtől, hogy apám úgy elverte anyámat, hogy eltört az egyik könyöke és az arccsontja. Mivel ekkor a kórházban én nem láthattam anyámat, így csak akkor találkoztunk mikor kiengedték. Ezt követően apám tűnt el egy időre. Szintén kórházban volt, hogy miért, akkor nem tudhattam. Rendszeresen mentünk hozzá látogatóba. Mindig érdekes környezet volt körülötte, és ebben az esetben is csak később derült ki, hogy nem szokványos kórteremben volt. Elvonókúrán volt. A kúra sikeres volt a maga agresszív módjával (80-as évekről beszélünk), de ez már nem tudta megmenteni szüleim házasságát. Pár év elteltével különváltak.
Felnőtt fejjel borzasztó visszagondolni a 80-as évekre, hogy mennyire hétköznapi volt a hangos családi balhé (ma már családon belüli erőszak). Szembe szomszédéknál is az alkohol volt az egyik legnagyobb probléma. De ott apuka nemcsak anyukát verte, hanem a két gyereket egyaránt. Ott viszont a rendőrség tette a dolog végére a pontot. Egyszer anyuka kihívta őket, és elvitette, aztán nem is jött vissza. Szintén válás lett a dologból. És számtalan példa van előttem az akkora lakótelepről. Mennyi roncsot termeltek ezek a családok.
Szóval apám nem beszél ezen időszakáról, mintha nem is történt volna meg. Pedig voltak ennél durvább dolgok is, amikről nem szívesen beszél az ember (nővérem és előttem erőszakolta meg néhány alkalommal). Nem tudom mennyiben változtatna ez a dolgokon, az hogy nem beszélünk róla, de részemről nem is azt mondom hogy megbocsátottam viszont jó a viszonyunk. Mindkét szülőmnek megvolt, megvan a maga hibája, de túl kell lépni, elengedni ami történt. Nekem egyszerűbb volt, mivek kicsi voltam. Nővéremnek nem volt egyszerű a dolga, ő a mai napig küzd az ebből fakadó démonokkal. Úgy gondolom, hogy inkább sikerrel, és emiatt baromi büszke vagyok rá.
Mit gondolsz erről? Te ha voltál hasonló szituációban, hogyan léptél túl?
